No, hát ez is megvolt. A futás előkészületeibe „némileg” bezavart 1-2 magánéleti dolog, de ettől még tettre készen vártam a nagy eseményt…Sőt, állitólag a futás a legjobb pszichiáter, vagy mi, hát akkor gondoltam, teszteljük 
A jól bevált forgatókönyvet követve, Danikával indultunk hajnalban Velencére az Ironteam által rendezett 6 órás zenés-táncos mulatságra. Antal Dániel Pál ilyenkor Takibácsi, Dr House, Dr Csernus és Stahl Judit egyszemélyben, úgyhogy nem tudok elég hálás lenni neki, h megint elkisért és csak ajánlani tudom a térdének, h jöjjön rendbe, mert ha jól számolom eddig 4 egész napos versenyen volt velem, míg én csak 1x, tehát van törleszteni valóm, mint Ludas Matyinak…Mellesleg épp nagyon ráér és szerintem vállal verseny-escort szolgáltatást is, csak ajánlani tudom 
Velencére igen komplex, remekül begyakorolt taktikával készültem, amit kb 12,5 másodpercig követtem is. Ez szerintem egy 6 órás versenyen tőlem már elfogadható, fegyelmezett teljesitménynek számit. Én legalábbis határozottan látom a fejlődés jeleit . Szóval úgy volt, hogy hamár igy alakult, és ez mégse egy öröm- és ajándékfutás, hanem egy magába forduló, dolgokat polcra pakoló spuri lesz, akkor se kéne elfutni, hanem ezt a pluszmotivációt kihasználva el lehetne jutni úgy 70 km-ig. Ez kicsit kevesebb, mint 5 perces km átlag, tehát nem kell sokkal erősebben kezdeni 4:50-nél. A maraton óta mondjuk a 30+os bulik kimaradtak (2 volt talán), nem is éreztem, h erősödtem volna az elmúlt 1 hónapban, de gondoltam sokkal rosszabb se leszek… 
A bemelegités, ismerősök köszöntése még nyugodtan zajlott. Gyorsan feldobtam a futósminkem, és kis nyújtás után már rajtra kész is voltam. Sajnos Lajkó Csabi vádlijában nem gyönyörködhettünk, mert még nem épült fel a Spartathlonon szerzett sérüléséből, de a hétköznapi divatba hálistennek egyre jobban betörő cicanacik természetes viselete a futó lányok körében azért „némileg” kárpótolt. 
Szóval a rajt után némi szereptévesztésbe kerültem, és rögtönöztem egy sokkal reálisabb taktikát: Kerestem egy futót, akinek legalább fél órával jobb maratonja van, mint nekem, hogy lesszives diktálni a tempót, nehogymár az órát kelljen figyelnem. Csécsei Zoli kapóra is jött, úgyhogy 4:05-4:10-es tempóval elkezdtünk "kocorászni". Tekintve, hogy ennek a tartására kb annyi esélyem volt, mint Mekmesternek az Ybl dijra, nem paráztam túl a dolgot, néha előre is mentem, ha úgy éreztem, lassulni kezdtünk  El is telt igy az első egy óra és kb 14 km, én egyre vidámabb lettem, a lábaim vittek, és amikor azon fantáziáltam, hogy na jó, nem mondom meg min, akkorát borultam a dombon lefelé, hogy csak az nem röhögött ki, aki a kör másik végén volt. Semmi bajom se lett, de éreztem, h nem lenne baj a futással is foglalkozni, hamár 6 órára neveztem. Merthogy nem álltak túl jól a dolgaim, ha racionálisan nézem: úgy elfutottam az elejét, ahogy tanitják a futóbölcsiben, ráadásul a mérgem is kezdett elszállni, küzdeni meg annyira nem akaródzott, ha jobban belegondolok, nem készültem én olyanra, lefoglalt más. 
Szóval meg még nem, csak elborultam kicsit, Varga Csaba tesitanárom büszke lett volna rám, olyan szép tigrisbukfenccel oldottam meg a helyzetet, egy néző kérdezte is rögtön, h most akkor futni jöttem, vagy talajtornázni, aztán a következő párbeszéd zajlott le köztünk (bocs a vulgaritásért, szó szerint idézem):
szurkoló: fáj valamid?
A.Z: nem, minden ok.
szurkoló: akkor ne nézelődjél, húzzál futni bazmeg.

Egész 1:50 körülig még rendben is voltam, aszem a 2 órás időm is 26 km körül volt, ami némileg komoly vállalásnak mondható, a felkészültségemhez képest, de Nosztradamuszt meghazudtoló futás közbeni meglátásom szerint, majd csak lesz valahogy. Hát lett is. 
Amint kifutottam a kifutnivalóm, megnyugodtam, megnéztem az eredményjelzőn a helyezésem (3-4.), és egycsapásra kinyúltam. 2 és 3 óra közt elkezdett fájni a csipőm, a comfeszitőm, görcsölni a vádlim, beszarni a vállam, amitől nem kaptam rendesen levegőt, amitől fájni kezdett a fejem. Eh, gyorsan elkezdtem kerestem még valamit, ami marhára idegesit, hátha visszatér a futókám és az agyam úrrá lesz ezen a sok testi marhaságon, de hirtelen megszállt valami buddhai nyugodtság. Próbálkoztam a szokásos mantráimmal is, de nem akartak most ezek menni. Hát nem maradt más hátra, mint egyre többet kokettálni Danikával, meg futkározni kb 5:40-6 perces ezreket, ami amúgy teljesen rendben lett volna, csak közben bevillant, hogy ha most abbahagyom, még hazaérek az X faktorra.
Na jó, nem, inkább csak úgy voltam vele, hogy ha valahogy túlteszem magam ezeken a testibántalmaimon, és tudok normálisan futni utána 2 kört, akkor az nekem mára elég, azzal bizonyitok is magamnak, h menne ez, ha kéne úgy igazán, meg nem is teszem magam rottyra kit tudja meddig. Ennek elősegitése érdekében gyorsan megszabadultam a gyomrom által hasznavehetetlennek vélt nutellás palacsintától (nembaj, akkoris megérte magamba tömni, bár visszafelé nem olyan finom, lehet áttérek itt is az epres activiára), és elindultam a 2 diszkörömre. Integettem volna, de mindenki saját magával volt elfoglalva, Zsoca se lengette a kockás zászlót, de ilyen apróságok nem nagyon zavartak akkor már. Végül is pont 3:14-re beértem, futottam olyan 37-38 km-t, eh. Nem lett volna baj, ha ezt nem ennyi pénzért, Velencén játszom ezt el, de a vége felé már úgy voltam vele, mint a közepesen felkészült vizsgázó a zh előtt: győzni jöttem, de jó lesz a kettes is.
Mondhatni ezt bebuktam. Sebaj, fájt már jobban, mégis volt, hogy nyomtam, erőltettem, futottam még. Most más volt a helyzet, ami tuti erőt fog adni, merthát most se csak úgy ukmukfuk fejeztem be előbb. Lesz ez még máshogy is, csak addig még belekerül úgy 3-4000 km a lábaimba…